"Volt egyszer egy kert.
Valamikor ősz idején telis-tele ültették mindenféle fával.
A fák nem ismerték egymást.
Kicsik voltak, kopaszak; csupa egy zöldellt közülük,
s az az egy nem hullatta le a levelét fagyban sem.
Valamivel távolabb állt a többitől, kissé mereven, s mindössze ennyit mondott:
-Fenyőfa vagyok.
A fák bólintottak...
A fák nem ismerték egymást.
Kicsik voltak, kopaszak; csupa egy zöldellt közülük,
s az az egy nem hullatta le a levelét fagyban sem.
Valamivel távolabb állt a többitől, kissé mereven, s mindössze ennyit mondott:
-Fenyőfa vagyok.
A fák bólintottak...
Az idő pedig mind zordabbra fordult.
A gyönge törzsű, kopasz kis fákat vadul zörgette és rázta a szél.
Hideg eső futott le vékony águkon. Dideregve álltak a kertben.
Már irigyen nézték a fenyőt. Az bátran állta a vihart.
Zöldjén csillogva rezegtek az esőcsöppek.
Egy reggel aztán hópihék kezdtek kavarogni a kert fölött...
És velük valami csodás nyugalom, puha csönd ereszkedett a kertre.
De az almafa váratlanul felsírt: -Nem!...Nem!... Hát hol itt az igazság?!
Miért nem lehet egyik fa olyan, mint a másik?
Mind didergünk, de a fenyő fel sem veszi a hideget!
És már egészen dúsak az ágai!
Ti is szívesen telepedtek rá, hópelyhek! Jaj!... Engem takarjatok be! Fázom!
-Csitt!- súgták a hópelyhek, és nesztelenül a sírdogáló almafára szálltak.
-Csitt, almafa! A tél a fenyő ideje. Tavaszra majd levelet hajtasz te is...
Tavasszal aztán rügyet bontottak a fák...
Már nem is haragudtak a fenyőre.
Az ég felé nyújtóztak, s nőttek, lombosodtak kedvük szerint.
S ahogy múltak az esztendők, kezdtek összesúgni a fenyőfa háta mögött.
Nemhogy nem haragudtak rá, már nem is tisztelték.
-Mit tud ez?- nevetgéltek. -Ó! Hogy egyetlen pillanatig is irigyeltük!
Zöldelljen csak! Mihaszna jószág.
Alig nőtt valamicskét egy esztendő alatt. Ez igaz volt.
A fenyőfa - bár télen-nyáron zöld maradt -
egyarasznyit nőtt csak minden esztendőben.
Talán még annyit sem. A fák egyre hangosabban nevettek.
Akkor már koronát viselt, virágot bontott, gyümölcsöt érlelt mindenik.
Roskadó águkról nagy, fonott kosarakba szedték az almát, körtét, cseresznyét, diót.
És gúnyolni kezdték a fenyőt.
Mert több esztendő alatt csak három tobozt érlelt.
Azt sem szedte le senki!
A fenyő csak hallgatagon állt. Némán és büszkén.
Mint akinek titka van...
Mint aki várni tud.
Nem válaszolt a gúnyos szavak egyikére sem.
Állt. Csöndesen, türelemmel.
Kissé távolabb a többitől.
S a fák, ha nem tisztelték is őt többé, s ha nevettek is rajta,
megzavarodtak attól a csöndtől, amely körülvette.
Bizonytalanul legyintettek, és ezt mondták:
-Hallgasson csak, mint akinek titka van!
...Azzal lerázták magukról maradék megzsugorodott levelüket,
és várták a hópelyhek érkezését.
-Jól kinevettük idén a fenyőt!- újságolta nekik az almafa.
-S ugyan miért?- tudakolták a hópelyhek.
-Mert semmi haszna nincsen ezen a kerek világon!
...-Lehetséges, hogy mégis titka van?- kérdezte hitetlenül és halkan a diófa,
de az almafa csak nevetett...
És mind a fenyőre néztek.
Az hallgatagon állt.
Kissé távolabb tőlük.
És mosolygott.
-Így van pedig - súgták a hópelyhek.
-Mi tudjuk. Minden esztendőben látunk feldíszített fenyőfát.
-Jó- mondta az almafa-, elhisszük. De nem hitte, csak úgy mondta.
És nem hitték a többiek sem.
És egyszeriben felébredt bennük a kíváncsiság...
A fenyőt figyelték...
Egy hosszú hetet vártak.
Már-már rájuk szállt az álom,
amikor a diófa súgva és izgatottan ezt mondta: -Most!
És mind a fenyőre néztek megint.
És ámulva látták, hogy a gazda kiemeli a fenyőt a földből,
aztán a vállára vetve beviszi a házba...
A diófa állt legközelebb a házhoz.
Alább hajolt egy kicsikét, hogy bepillanthasson az ablakon.
És akkor elhalt a nevetése.
És elhallgattak a többiek is.
Mind az ablakra néztek, amely mögött a szoba sárgás fényében a fenyő állt.
Büszkén, délcegen.
Zöldjében ezüst, apró, hegyes levelein csillanó aranyfények,
ágai hajlatából színes, vibráló üveggömbök és fehér-ezüst szaloncukrok függtek alá.
Gyönyörű volt!
Pompázatos!
A lélegzetük is elállt, míg nézték.
Csak álltak, álltak.
És úgy látták, a fenyőfa mosolyog.
És akkor elfelejtették, hogy irigyelték valaha.
Azt is, hogy haragudtak rá. Még azt is, hogy kinevették.
És amíg csodálták, különös, édes nyugalom borult föléjük..."
* Bakó Ágnes: Széllelbélelt karácsony. Mesék. Móra Könyvkiadó Budapest. 1977 *
A gyönge törzsű, kopasz kis fákat vadul zörgette és rázta a szél.
Hideg eső futott le vékony águkon. Dideregve álltak a kertben.
Már irigyen nézték a fenyőt. Az bátran állta a vihart.
Zöldjén csillogva rezegtek az esőcsöppek.
Egy reggel aztán hópihék kezdtek kavarogni a kert fölött...
És velük valami csodás nyugalom, puha csönd ereszkedett a kertre.
De az almafa váratlanul felsírt: -Nem!...Nem!... Hát hol itt az igazság?!
Miért nem lehet egyik fa olyan, mint a másik?
Mind didergünk, de a fenyő fel sem veszi a hideget!
És már egészen dúsak az ágai!
Ti is szívesen telepedtek rá, hópelyhek! Jaj!... Engem takarjatok be! Fázom!
-Csitt!- súgták a hópelyhek, és nesztelenül a sírdogáló almafára szálltak.
-Csitt, almafa! A tél a fenyő ideje. Tavaszra majd levelet hajtasz te is...
Tavasszal aztán rügyet bontottak a fák...
Már nem is haragudtak a fenyőre.
Az ég felé nyújtóztak, s nőttek, lombosodtak kedvük szerint.
S ahogy múltak az esztendők, kezdtek összesúgni a fenyőfa háta mögött.
Nemhogy nem haragudtak rá, már nem is tisztelték.
-Mit tud ez?- nevetgéltek. -Ó! Hogy egyetlen pillanatig is irigyeltük!
Zöldelljen csak! Mihaszna jószág.
Alig nőtt valamicskét egy esztendő alatt. Ez igaz volt.
A fenyőfa - bár télen-nyáron zöld maradt -
egyarasznyit nőtt csak minden esztendőben.
Talán még annyit sem. A fák egyre hangosabban nevettek.
Akkor már koronát viselt, virágot bontott, gyümölcsöt érlelt mindenik.
Roskadó águkról nagy, fonott kosarakba szedték az almát, körtét, cseresznyét, diót.
És gúnyolni kezdték a fenyőt.
Mert több esztendő alatt csak három tobozt érlelt.
Azt sem szedte le senki!
A fenyő csak hallgatagon állt. Némán és büszkén.
Mint akinek titka van...
Mint aki várni tud.
Nem válaszolt a gúnyos szavak egyikére sem.
Állt. Csöndesen, türelemmel.
Kissé távolabb a többitől.
S a fák, ha nem tisztelték is őt többé, s ha nevettek is rajta,
megzavarodtak attól a csöndtől, amely körülvette.
Bizonytalanul legyintettek, és ezt mondták:
-Hallgasson csak, mint akinek titka van!
...Azzal lerázták magukról maradék megzsugorodott levelüket,
és várták a hópelyhek érkezését.
-Jól kinevettük idén a fenyőt!- újságolta nekik az almafa.
-S ugyan miért?- tudakolták a hópelyhek.
-Mert semmi haszna nincsen ezen a kerek világon!
...-Lehetséges, hogy mégis titka van?- kérdezte hitetlenül és halkan a diófa,
de az almafa csak nevetett...
És mind a fenyőre néztek.
Az hallgatagon állt.
Kissé távolabb tőlük.
És mosolygott.
-Így van pedig - súgták a hópelyhek.
-Mi tudjuk. Minden esztendőben látunk feldíszített fenyőfát.
-Jó- mondta az almafa-, elhisszük. De nem hitte, csak úgy mondta.
És nem hitték a többiek sem.
És egyszeriben felébredt bennük a kíváncsiság...
A fenyőt figyelték...
Egy hosszú hetet vártak.
Már-már rájuk szállt az álom,
amikor a diófa súgva és izgatottan ezt mondta: -Most!
És mind a fenyőre néztek megint.
És ámulva látták, hogy a gazda kiemeli a fenyőt a földből,
aztán a vállára vetve beviszi a házba...
A diófa állt legközelebb a házhoz.
Alább hajolt egy kicsikét, hogy bepillanthasson az ablakon.
És akkor elhalt a nevetése.
És elhallgattak a többiek is.
Mind az ablakra néztek, amely mögött a szoba sárgás fényében a fenyő állt.
Büszkén, délcegen.
Zöldjében ezüst, apró, hegyes levelein csillanó aranyfények,
ágai hajlatából színes, vibráló üveggömbök és fehér-ezüst szaloncukrok függtek alá.
Gyönyörű volt!
Pompázatos!
A lélegzetük is elállt, míg nézték.
Csak álltak, álltak.
És úgy látták, a fenyőfa mosolyog.
És akkor elfelejtették, hogy irigyelték valaha.
Azt is, hogy haragudtak rá. Még azt is, hogy kinevették.
És amíg csodálták, különös, édes nyugalom borult föléjük..."
* Bakó Ágnes: Széllelbélelt karácsony. Mesék. Móra Könyvkiadó Budapest. 1977 *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése