December 22.

"In der Ecke eines Fensters
Unten rechts im Warenhaus,
Sitzt die Puppe Annabella
Mit dem Bären Ladislaus.

Annabella weint und jammert,
Ladislaus, der grunzt und schnauft:
Weihnachtsabend ist gekommen,
Und die zwei sind nicht verkauft.

"Armer Bär!" seufzt Annabella,
"Arme Puppe!" schluchzt der Bär.
Tränen kullern in die Ecke
Und das Herz ist beiden schwer.

In dem leeren Warenhause
Löscht man langsam Licht um Licht,
Nur in diesem einen Fenster,
Da verlöscht die Lampe nicht.

Voller Mitleid mit den beiden
Lässt der brave alte Mann
Von der Wach- und Schließgesellschaft
Diese eine Lampe an.

Dann verlässt er Annabella
Und den Bären, welcher klagt,
Und mit sehr gepresster Stimme
"Lebewohl" und "Servus" sagt.

In der menschenleeren Straße,
Abendstill und schneeverhüllt,
Sind die beiden in dem Fenster
Ein betrüblich Jammerbild.



Traurig vor der großen Scheibe
Fallen Flocken, leicht wie Flaum,
Und im Hause gegenüber
Glänzt so mancher Lichterbaum.

Zehn Uhr schlägt's vom nahen Turme,
Und fast schlafen beide schon,
Da ertönt im Puppenhause
Laut das Puppentelefon.

"Hallo!" fragt der Bär verschlafen.
"Hier im Kaufhaus. Wer ruft an?"
Da vernimmt er eine Stimme,
Und die brummt: "Der Weihnachtsmann!"

"Oh!" ruft Ladislaus erschrocken.
"Was darf's sein, ich bitte sehr?"
"Eine schöne Puppenstube,
Eine Puppe und ein Bär!"

"Das ist alles noch zu haben!"
Ruft die Puppe Annabell.
"Kommen Sie zum Warenhause
Unten rechts, doch bitte schnell!"

Das ist eine Überraschung!
Ladislaus kämmt seinen Schopf.
Und die Puppe Annabella
flicht ein Schleifchen in den Zopf.

Und schon zehn Minuten später
Kommt ein Schlitten, kommt ein Ross,
Und ein Alter steigt vom Schlitten,
Und ein Schlüssel knarrt im Schloss.



Ladislaus, der quiekt und jodelt,
Annabella lacht und singt,
Als der Weihnachtsmann die beiden
In den Pferdeschlitten bringt.

Grad in diesem Augenblicke
Kommt der brave alte Mann
Von der Wach- und Schließgesellschaft
Wieder kontrollierend an.

Höflich grüßt er die Gesellschaft,
springt zurück ins Warenhaus,
Holt die schöne Puppenstube,
Und dann trägt er sie hinaus.

Leise sagt er zu der Puppe:
"Frohes Fest, mein liebes Kind!",
Während eine kleine Träne
In den großen Schnauzbart rinnt.

"Frohes Fest!" sagt Annabella.
"Frohes Fest!" ruft Ladislaus.
Dann wird's dunkel in dem Fenster
Unten rechts im Warenhaus."



* James Krüss: Ladislaus und Annabella. Alfred Holz Verlag Berlin. 1957. *

December 21.

"Volt egyszer egy kert.

Valamikor ősz idején telis-tele ültették mindenféle fával.
A fák nem ismerték egymást.
Kicsik voltak, kopaszak; csupa egy zöldellt közülük,
s az az egy nem hullatta le a levelét fagyban sem.
Valamivel távolabb állt a többitől, kissé mereven, s mindössze ennyit mondott:
-Fenyőfa vagyok.
A fák bólintottak...

Az idő pedig mind zordabbra fordult.
A gyönge törzsű, kopasz kis fákat vadul zörgette és rázta a szél.
Hideg eső futott le vékony águkon. Dideregve álltak a kertben.
Már irigyen nézték a fenyőt. Az bátran állta a vihart.
Zöldjén csillogva rezegtek az esőcsöppek.



Egy reggel aztán hópihék kezdtek kavarogni a kert fölött...
És velük valami csodás nyugalom, puha csönd ereszkedett a kertre.
De az almafa váratlanul felsírt: -Nem!...Nem!... Hát hol itt az igazság?!
Miért nem lehet egyik fa olyan, mint a másik?
Mind didergünk, de a fenyő fel sem veszi a hideget!
És már egészen dúsak az ágai!
Ti is szívesen telepedtek rá, hópelyhek! Jaj!... Engem takarjatok be! Fázom!
-Csitt!- súgták a hópelyhek, és nesztelenül a sírdogáló almafára szálltak.
-Csitt, almafa! A tél a fenyő ideje. Tavaszra majd levelet hajtasz te is...



Tavasszal aztán rügyet bontottak a fák...
Már nem is haragudtak a fenyőre.
Az ég felé nyújtóztak, s nőttek, lombosodtak kedvük szerint.
S ahogy múltak az esztendők, kezdtek összesúgni a fenyőfa háta mögött.
Nemhogy nem haragudtak rá, már nem is tisztelték.
-Mit tud ez?- nevetgéltek. -Ó! Hogy egyetlen pillanatig is irigyeltük!
Zöldelljen csak! Mihaszna jószág.
Alig nőtt valamicskét egy esztendő alatt. Ez igaz volt.
A fenyőfa - bár télen-nyáron zöld maradt -
egyarasznyit nőtt csak minden esztendőben.
Talán még annyit sem. A fák egyre hangosabban nevettek.
Akkor már koronát viselt, virágot bontott, gyümölcsöt érlelt mindenik.
Roskadó águkról nagy, fonott kosarakba szedték az almát, körtét, cseresznyét, diót.
És gúnyolni kezdték a fenyőt.
Mert több esztendő alatt csak három tobozt érlelt.
Azt sem szedte le senki!

A fenyő csak hallgatagon állt. Némán és büszkén.
Mint akinek titka van...
Mint aki várni tud.
Nem válaszolt a gúnyos szavak egyikére sem.
Állt. Csöndesen, türelemmel.
Kissé távolabb a többitől.
S a fák, ha nem tisztelték is őt többé, s ha nevettek is rajta,
megzavarodtak attól a csöndtől, amely körülvette.
Bizonytalanul legyintettek, és ezt mondták:
-Hallgasson csak, mint akinek titka van!



...Azzal lerázták magukról maradék megzsugorodott levelüket,
és várták a hópelyhek érkezését.
-Jól kinevettük idén a fenyőt!- újságolta nekik az almafa.
-S ugyan miért?- tudakolták a hópelyhek.
-Mert semmi haszna nincsen ezen a kerek világon!

...-Lehetséges, hogy mégis titka van?- kérdezte hitetlenül és halkan a diófa,
de az almafa csak nevetett...
És mind a fenyőre néztek.
Az hallgatagon állt.
Kissé távolabb tőlük.
És mosolygott.



-Így van pedig - súgták a hópelyhek.
-Mi tudjuk. Minden esztendőben látunk feldíszített fenyőfát.
-Jó- mondta az almafa-, elhisszük. De nem hitte, csak úgy mondta.
És nem hitték a többiek sem.

És egyszeriben felébredt bennük a kíváncsiság...
A fenyőt figyelték...
Egy hosszú hetet vártak.
Már-már rájuk szállt az álom,
amikor a diófa súgva és izgatottan ezt mondta: -Most!
És mind a fenyőre néztek megint.
És ámulva látták, hogy a gazda kiemeli a fenyőt a földből,
aztán a vállára vetve beviszi a házba...

A diófa állt legközelebb a házhoz.
Alább hajolt egy kicsikét, hogy bepillanthasson az ablakon.
És akkor elhalt a nevetése.
És elhallgattak a többiek is.
Mind az ablakra néztek, amely mögött a szoba sárgás fényében a fenyő állt.
Büszkén, délcegen.



Zöldjében ezüst, apró, hegyes levelein csillanó aranyfények,
ágai hajlatából színes, vibráló üveggömbök és fehér-ezüst szaloncukrok függtek alá.
Gyönyörű volt!
Pompázatos!
A lélegzetük is elállt, míg nézték.
Csak álltak, álltak.
És úgy látták, a fenyőfa mosolyog.
És akkor elfelejtették, hogy irigyelték valaha.
Azt is, hogy haragudtak rá. Még azt is, hogy kinevették.
És amíg csodálták, különös, édes nyugalom borult föléjük..."

* Bakó Ágnes: Széllelbélelt karácsony. Mesék. Móra Könyvkiadó Budapest. 1977 *

December 20.

"Mama minden évben készített ilyen mézeskalácsot, több száz darabot,
tojásfehérjébe kevert porcukorral kicirkalmazva,
mákkal, kókusszal, több színű cukorgyönggyel díszítve...
A lényeg viszont nemcsak a sokféleség és a díszítésbeli változatosság volt,
hanem a hatása.
Aki rácsodálkozott azokra a süteményekre,
valami melegség, karácsonyi hangulat, békesség járta át,
és a késztetés arra,
hogy ő is hozzájáruljon valamivel az ünnephez."

* Ara Rauch *


"Es wird Weihnachten!
Mein ganzes Haus riecht schon nach braunem Kuchen -
versteht sich nach Mutters Rezept -,
und ich sitze sozusagen schon seit Wochen im Scheine des Tannenbaums.
Ja, wie ich den Nagel meines Daumens besehe,
so ist auch der schon halbweg vergoldet."

* Theodor Storm *

December 19.

"Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

a múlttal nem szabad törődnöd,
s mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
minthogyha újjászülten élnél.

Mit akar?- kérdd meg minden naptól
és minden nap felel majd akkor.

Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tudd megbecsülni;
főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre."

* Johann Wolfgang von Goethe: Életszabályok *



"Willst du dir ein hübsch Leben zimmern,
Musst dich um's Vergangne nicht bekümmern;
Das Wenigste muss dich verdrießen,
Musst stets die Gegenwart genießen.
Besonders keinen Menschen hassen
und die Zukunft Gott überlassen."

* Johann Wolfgang von Goethe: Lebensregel *

December 18.

"Áldja Istenét, kit Istene megáldott,
Adván neki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpül tán, most beszáll a szív közepébe."

* Petőfi Sándor: A téli esték *

"Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.

A szűk szobában is terem öröm,
Gyúl apró gyertya ínség idején..."

* Reményik Sándor: A karácsonyfa énekel *



"Weihnachtszeit ist Erinnerungszeit."

* Rainer Kaune *

December 17.

"Élni való minden élet,
Csak magadnak hű maradj!
Veszteség nem érhet téged,
Hogyha az leszel, ami vagy!"

* Johann Wolfgang von Goethe *

Nagyon boldog születésnapot kívánunk!

December 16.

"Jégből vagyok,
talán fel sem olvadok.
Hát nyújtsd két kezed,
olvaszd fel jégszívemet."

* Demjén Ferenc *


"In einer so beschaffenen Welt gleicht der,
welcher viel an sich selber hat,
der hellen, warmen, lustigen Weihnachtsstube,
mitten im Schnee und Eise der Dezembernacht."

* Arthur Schopenhauer *