"Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba,
de talán éppen úgy vágytam a hegedűre is -
aztán előbb kaptam a hegedűt, ellenben a cirkuszba nem vittek el,
csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben meg újra álmodtam a cirkuszról -,
egyszer messziről láttam dombok mögött,
és mintha valaki vezetett volna a kezemnél fogva..."
"Utoljára aztán végigálmodtam.
Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál,
és egy izgatott, szakállas, sánta ember,
az igazgató állt mellettem, a bejárat tarka függönyét félkézzel félrehúzta,
és kiabálva hadart:
"Erre tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék, tessék."
"Tudtam, hogy rögtön meglát az igazgató, meg is látott és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a karom:
"Tessék, tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor allómars!"
"Mire ijedten elszorult a szívem, makogni kezdtem,
hogy nincs jegy, de én nem is a nézőtérre akarok,
hanem a hegedűm...
és kétségbeesetten mutattam a hegedűmet,
amit természetesen, hónom alatt szorongattam.
Lehajolt a szájamhoz és dühösen kivárta, míg végighebegtem,
hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket,
saját magam, a hegedűmön, és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt.
Erre olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam,
mint valami mély alagútba, aztán ridegen, szórul szóra ezt mondta:
"Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg."
Én ezt roppant ötletes versnek találtam, és láttam,
hogy az igazgatónak jól esett önkéntelen elismerésem,
megveregette a vállam és azt mondta,
várjak, talán lehet valamit csinálni, majd megbeszéljük..."
"...Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe, és a nevemet mondta.
Felálltam a padban, végignézett, aztán gyorsan kérdezett:
-Hát te mit tudsz?
A hegedűmre mutattam, és újra dadogtam valamit a melódiáról, amit komponáltam.
Nevetés futott végig a termen - az igazgató mérgesen ütött az asztalára.
-Még mindig azzal a hegedűvel bosszantasz! - mondta.
-Micsoda ócskaság!"
"...Ekkor könyörögni kezdtem..., hogy inkább kitanulok valamit,
amivel felléphetek, ha másképp nem megy.
A fejüket rázták és az orvos megjegyezte,
hogy csak akrobatizmussal mehetünk valamire,
mert a közönség már türelmetlen."
"...hosszan, heteken és hónapokon keresztül tanultam és gyakoroltam.
Fel- és lemásztam a létrán - mikor ez már jól ment
és valahogy meg is tudtam állani a létra tetején,
akkor egy széket nyújtottak fel -,
a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam és felálltam a székre.
Később két és három székkel csináltuk ugyanezt.
És hosszú, hosszú idők jöttek."
"Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon -
de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt és be volt festve,
mint azoké, akiket először láttam.
Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt,
és a cirkusz minden zegét-zugát ismertem.
Rózsaszínű trikó volt rajtam..."
"Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén...
Aztán megkaptam a létrát és sebesen,
nesztelenül - oly könnyen hogy nem éreztem a testemet -
felkúsztam a négyemeletes magasságba...
Most három szék következett egymás tetején - elégedett zúgást hallottam,
és felkúsztam az építményre...
Aztán lassan kúsztam fel a póznán - a tetején voltam, megálltam és pihentem.
A veríték forrón, lassan folyt le arcomon.
Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett.
Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot -
ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem,
kibontottam trikómat és kihúztam a hegedűt...
Remegő kézzel illesztettem rá a vonót...
most egyik lábammal tapogatózva,
lassan elengedtem a póznát - előredőltem...
egyensúlyoztam néhány percig...
s felhasználva a rémület csöndjét,
mely odalent kitátotta a szájakat s marokra fogta a szíveket...
lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát,
amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben."
* Karinthy Ferenc: A cirkusz *
aztán előbb kaptam a hegedűt, ellenben a cirkuszba nem vittek el,
csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben meg újra álmodtam a cirkuszról -,
egyszer messziről láttam dombok mögött,
és mintha valaki vezetett volna a kezemnél fogva..."
"Máskor idegen, nagy város közepén egyszerre ott álltam,
de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a bejárat, kétfelé nyíló vesztibül.
Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be is mehetnék,
és mégis összezavarodott az álom,
és megint nem voltam bent."
de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a bejárat, kétfelé nyíló vesztibül.
Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be is mehetnék,
és mégis összezavarodott az álom,
és megint nem voltam bent."
"Utoljára aztán végigálmodtam.
Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál,
és egy izgatott, szakállas, sánta ember,
az igazgató állt mellettem, a bejárat tarka függönyét félkézzel félrehúzta,
és kiabálva hadart:
"Erre tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék, tessék."
"Tudtam, hogy rögtön meglát az igazgató, meg is látott és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a karom:
"Tessék, tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor allómars!"
"Mire ijedten elszorult a szívem, makogni kezdtem,
hogy nincs jegy, de én nem is a nézőtérre akarok,
hanem a hegedűm...
és kétségbeesetten mutattam a hegedűmet,
amit természetesen, hónom alatt szorongattam.
Lehajolt a szájamhoz és dühösen kivárta, míg végighebegtem,
hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket,
saját magam, a hegedűmön, és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt.
Erre olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam,
mint valami mély alagútba, aztán ridegen, szórul szóra ezt mondta:
"Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg."
Én ezt roppant ötletes versnek találtam, és láttam,
hogy az igazgatónak jól esett önkéntelen elismerésem,
megveregette a vállam és azt mondta,
várjak, talán lehet valamit csinálni, majd megbeszéljük..."
"...Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe, és a nevemet mondta.
Felálltam a padban, végignézett, aztán gyorsan kérdezett:
-Hát te mit tudsz?
A hegedűmre mutattam, és újra dadogtam valamit a melódiáról, amit komponáltam.
Nevetés futott végig a termen - az igazgató mérgesen ütött az asztalára.
-Még mindig azzal a hegedűvel bosszantasz! - mondta.
-Micsoda ócskaság!"
"...Ekkor könyörögni kezdtem..., hogy inkább kitanulok valamit,
amivel felléphetek, ha másképp nem megy.
A fejüket rázták és az orvos megjegyezte,
hogy csak akrobatizmussal mehetünk valamire,
mert a közönség már türelmetlen."
"...hosszan, heteken és hónapokon keresztül tanultam és gyakoroltam.
Fel- és lemásztam a létrán - mikor ez már jól ment
és valahogy meg is tudtam állani a létra tetején,
akkor egy széket nyújtottak fel -,
a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam és felálltam a székre.
Később két és három székkel csináltuk ugyanezt.
És hosszú, hosszú idők jöttek."
"Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon -
de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt és be volt festve,
mint azoké, akiket először láttam.
Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt,
és a cirkusz minden zegét-zugát ismertem.
Rózsaszínű trikó volt rajtam..."
"Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén...
Aztán megkaptam a létrát és sebesen,
nesztelenül - oly könnyen hogy nem éreztem a testemet -
felkúsztam a négyemeletes magasságba...
Most három szék következett egymás tetején - elégedett zúgást hallottam,
és felkúsztam az építményre...
Aztán lassan kúsztam fel a póznán - a tetején voltam, megálltam és pihentem.
A veríték forrón, lassan folyt le arcomon.
Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett.
Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot -
ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem,
kibontottam trikómat és kihúztam a hegedűt...
Remegő kézzel illesztettem rá a vonót...
most egyik lábammal tapogatózva,
lassan elengedtem a póznát - előredőltem...
egyensúlyoztam néhány percig...
s felhasználva a rémület csöndjét,
mely odalent kitátotta a szájakat s marokra fogta a szíveket...
lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát,
amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben."
* Karinthy Ferenc: A cirkusz *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése