Körözött - Liptauer

"Rémlik, mintha szerda lenne, szerda este.
Megyünk a Vilmos császár úton, befordulunk a Gróf Tisza István utcába,
a József tér felé, hol is Rózsabokor címen virágzott egy kocsma,
a Hild János építette, egykori Gross-ház földszintjén,
sárgára festett, barátságos boltívek alatt.
Szerdán volt a Szép Szó szerkesztőségi napja,
és utána mindig a Bokorba kocogtunk,
ahol tárkonyos báránylevest és kürtőskalácsot
és más különös ételeket főzött egy Erdélyből szakadt csodaszakácsnő.

Lehettünk nyolcan-tízen, akik halkan beszélgetve,
összeverődve és szétszakadozva ballagtunk az esteli utcákon...
(József)Attila az élen bóklászott, füstölögve, ahogy szokott,
leszegett fővel, öklelésre készen, csontos, kemény homlokával rontva a világba.

A Rózsabokorban, ha kevés volt a pénze, egy adag körözöttet rendelt.
Ha több volt a pénze, debrecenit evett, paprikás mártással.
Majdnem mindig körözöttet evett.

Néhány hónappal ennek előtte mentem föl hozzá először...
Szúrós tekintetű, hosszúdad koponyájú, sovány fiatalember ült az íróasztalnál,
s megkérdezte, mi a kívánságom.
Novellát hoztam - mondtam.
A morc kifejezés eltűnt róla.
"Jól tette - válaszolta. -Novella mindig nagyon kell. Jelentek meg már írásai?"
Mondtam, hogy még nem jelentek meg írásaim,
s ettől még barátságosabb arcot öltött,
mintha különös érdeméül szolgálna valakinek, hogy nem jelentek meg írásai.
De amikor olvasni kezdte a kéziratot, arca mind komorabbá, elutasítóbbá,
szeme mind szúrósabbá vált, szinte csoda, hogy át nem döfte a papírt.
Balsejtelmek kezdtek gyötörni.

-Jó novella - mondta a szúrós tekintetű.
-Csak a címet változtasd meg, és aztán írd át az egészet.
Elállt a szavam.
Már attól a gondolattól, hogy én egy mondaton,
egy szórenden vagy egy vessző elhelyezésén változtassak,
tiszta libabőr lett a hátam.

Fölkelt az íróasztalától, körbejárta székemet,
s mint egy kidobott lasszó lassított filmfelvétele,
csavarta rám érvei pányvakötelét.
Úgy emlékszem, másfél óráig vitatkoztunk.
Még sosem láttam senkit, aki ehhez fogható szenvedéllyel védte volna igazát...

Mellém ült, s egy hosszú ceruzával,
mely éppoly hegyesre volt faragva, mint az ő szeme pillantása, mondatonként,
szavanként nyűtte csepűvé a szövegemet.
Szétszabdalta gondolataimat,
jelzőimet gombostűre tűzte, mint egy döglött lepkét,
egy-egy henyén odadobott ragasztékszót kaján mosolygással kicsúfolt,
s némelyik nem eléggé találó,
de szerény és szemérmes jelzőmet anyaszült pucérra vetkőztette,
hogy az szégyenében sikoltozva rohant le a lépcsőn,
s ment egyenesen neki a közeli Dunának.
Azt hiszem, ebben az órában sejtettem meg,
hogy mit jelent magyarul írni,
s biztosan tudom, hogy ekkor született meg az a máig eleven
s máig sem teljesült dacos elhatározásom,
hogy úgy vagy majdnem úgy, mint ő, megtanuljak magyarul beszélni.
Amikor már miszlikké verve,
s a szégyentől égve ültem az agyoncenzúrázott kézirat fölött,
egyszerre csak azon kaptam magam,
hogy dühöm is vele ment a nagy önbizalmammal,
s szeretem immár ezt a szúrós tekintetű fiatalembert.
Ő pedig lassanként elcsendesült,
s mosolyogni kezdett a sűrű, tömött bajusza alatt,
mely szinte túl nagyra volt magával azon a karcsú, homorú orcájú diákarcon.
Rám nézett, s azzal az adakozni vágyó nagylelkűséggel,
ahogy egy hadvezér adja vissza legyőzött ellenfelének
arany markolatú, drágakővel kihányt kardját, megkérdezte:
-Van pénzed? Lemehetnénk a Rózsabokorba.
-Van pénzem - mondtam.
-Kár - mosolygott csalódottan. -Meg akartalak hívni egy körözöttre."

* Örkény István: Visszanézve. Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest. 1985. *