Osztálytalálkozó - Klassentreffen

"Ezernyolcszázkilencvenegy volt, szeptember 1.
...Amikor anyjával az iskola homályos előcsarnokába ért, elhalványodott.
Rájött a "nehéz légzés"...
Anyja lehajolt hozzá, megkérdezte, hogy mi baja.
Nem felelt neki. Csak a kezét szorongatta, egyre erősebben.
Fönn az emeleten volt az első osztály.
Egy barna szárnyas ajtó előtt az anyja megcsókolta őt. Indulni akart.
De ő nem engedte el a kezét.
- Félek - suttogta.
- Mitől félsz?
- Félek - ismételte.
- Ne félj, aranyom. Nézd, a többiek is itt vannak. Mindenki itt van.
Hallod, milyen vidámak?
Menj a kis barátaidhoz.
- Maradj - könyörgött, s az anyja szoknyájába kapaszkodott.
Az a szabadon hagyott kezével búcsút intett fiának,
kisiklott előle, lassan ballagott a folyosón..."



"A kisfiú egy darabig földbe gyökerezett lábbal állt,
s várt-várt, anyja után bámulva.
Remélte, hogy talán visszajön, és tréfa az egész.
De nem volt tréfa.
Miután ezt megértette, s megértette azt is,
hogy egyedül van, oly egyedül, mint még eddig sohase volt a földön,
egész testét görcs szorította össze...
A félig nyitott ajtó résén bekukucskált.
Gyermekeket látott, annyi gyermeket, amennyit együtt még sohase látott.
Egy tömeg volt ez, a tömeg, hozzá hasonló,
teljesen ismeretlen kisemberekből.
Nem volt tehát egyedül."



"Azt várta, hogy most valami csoda fog történni.
Azt várta, hogy ez a sok gyerek mind-mind fölugrál, s a nevét kiabálja.
Azt várta, hogy zsebkendőjüket lengetve üdvözlik őt.
Csak hogy ez a csoda nem történt meg. Észre sem vették.
Fejéről lekapta a kalapot.
Köszönt nekik, illedelmesen.
Ők akkor sem köszöntek."

"Csönd lett.
A küszöbön megjelent a tanító...
A tanító egyenként kikérdezte a gyerekeket,
hogy kinek van táblája s palavesszője,
aztán arról beszélt, hogy mennyi szépet, nemeset, hasznosat fognak itt tanulni.
De a száján egyszerre elakadt a szó.
Tekintete megakadt rajta, aki a kályha mellett gubbasztott.
- Hát te mit keresel ott? - kérdezte feléje emelve nagy arcát.
- Ki állított oda? Gyere csak ide...
- Tessék engem hazaengedni.
- Miért? - érdeklődött a tanító.
- Nem akarok többé iskolába járni.
Az osztály hahotázott.
- Csönd legyen! - szólt a tanító. - Miért nem akarsz iskolába járni?
- Mert engem itt nem szeret senki.
- Bántott valaki?
- Nem.
- Hát akkor mit kotyogsz összevissza?
Nem szégyelled magad, te anyámasszony katonája?
Otthon bizonyára elkényeztettek.
Jegyezd meg, hogy te is olyan vagy, mint a többi. Itt nincs kivétel.
Itt mindenki egyenlő. Értetted?
Az osztály helyeslően mozgolódott..."



"Lejött a dobogóról. A kisfiú mellé állt.
Megsimogatta arcát lágy, bagószagú kezével.
- Ne sírj - csitította. - Ülj be a padba. Egészen...
Most írni tanulunk. Vagy te nem szeretnél megtanulni írni?
- De igen - szipogta a kisfiú.
- Nahát - mondta helybenhagyólag a tanító.
A táblára egy i betűt kanyarított.
- Föl - vezényelt -, rajta, vissza, le, kereken el.
Palavesszők visítottak, mint a kismalacok.
A tanító megint lejött a dobogóról.
Végigsétált az osztályon, vizsgálgatta a táblákra rajzolt ákombákomokat.
A kisfiú i betűjét is megnézte.
Szép, finom i betűt írt. Megdicsérte érte. Az már nem sírt.
- Hogy hívnak téged? - kérdezte tőle.
A kisfiú fölkelt. Valamit motyogott, nagyon halkan.
- Nem értem - szólt a tanító.
- Mindig bátran és értelmesen felelj.
Mi a neved? - kérdezte még egyszer.
- Esti Kornél - válaszolt a kisfiú, bátran és értelmesen."

* Kosztolányi Dezső: Esti Kornél *